Azt mondta Orbán Viktor a strasbourgi „vita” utáni nemzetközi sajtótájékoztatóján Kovács Andrásnak, az origo.hu munkatársának adott válaszában, hogy „mi az Önök kegyelemkenyérén élünk bizonyos szempontból, mert amit gondolunk és mondunk, azt valaki más interpretálja”.

Hát, interpretálta (félremagyarázta, átírta, megmásította) is.

Az index.hu-tól feltettek egy kérdést a helyszínen, amelyre a létezhető legprecízebb, politikustól legőszintébb és a legkevésbé félreértelmezhető választ kapták a megélhetési-gazdasági bevándorlás kapcsán képviselt kormányálláspontról.

M, mint Mester.

M, mint MM Mester.

M, mint Melocco János. 56. Páneurópai piknik-szobor.

M, mint Santa Maria Maggiore-bazilika. Róma. Nyolc évtized.

M, mint Makovecz.

M, mint Melocco-Makovecz. Makovecz-Melocco.

M, mint Memória.

M, mint Memoriter. Ady. Kosztolányi. József Attila. És a költészet Minden sarka, oszlopa.

M, mint Mikulás. Puttonyában ezerarcú kőajándékkal.

M, mint Mesterművek.

M, mint Megannyi elhunyt barát. Gyurkovics. Az ajtófélfára írt Kossuth-rádiós magyartalanságok.

M, mint Magyar. Nem magyarkodó. Magyar.

M, mint Magasztosság. Átvitt értelemben „erkölcsileg, vagy szellemileg fenséges a maga nemében, mi az erkölcsi vagy szellemi működés szokott, rendes állapota fölé emelkedik”.

M, mint Magasztos ész, gondolkodás, eszme.

M, mint Magasztos lelki erő.

M, mint Man. Férfi. A legjavából. Pipával és éles látással. Erőtől duzzadó kézzel – akarattal.

M, mint Megváltoztathatatlan.

M, mint Megrettenthetetlen.

M, mint Megzsarolhatatlan.

M, mint Megkörnyékezhetetlen.

M, mint Megfejthetetlen.

M, mint Megszólított. S közben némán ülve az asztal mögötti széken hallgatni a bölcseletet. Mert itt hallgatni arany. Hallgatva Tőled Aranyt. Ahogy ülsz és mesélsz – örök tanulásra késztet.

M, mint Megfeszítés. Hányszor és hány Hozzád nem mérhető mameluk firkász kötözködött mondataiddal. Hiába.

M, mint Mondat.

M, mint Monda. Lehel vezér. Jászberény. Esztendeje. Május.

M, mint Májusfa.

M, mint Művészet. Kőbe vitt Lélek.

M, mint Magistratus. S megint Róma. Választott tisztségviselő. Nem felkent.

M, mint Megjelölt. Tehetség Tisztaság. Alkotás.

M, mint Melocco Miklós.

Aki nyolcvan esztendeje az M betű értelme. Ember és betű összenőtt.

Isten éltessen, MM Mester!

Ságváris voltam. Vagyok. Maradok.

Nincs 32 álnevem. Cukrászdába nem pisztollyal járok. Se előnyt, se hátrányt nem kovácsoltam soha származásomból.

Amikor Ságvári Ágnes a gimnáziumunkban járt, akkor Szabó Magdolna írt egy riportot a Délmagyarországba. A téma az volt: példakép-e nekünk Ságvári Endre. Ságvári Ágnes előtt mondtam tollba: nem.

De!

Aki Szegeden csak tíz percet is eltölt, az pontosan tudja, hogy mi az a Radnóti-Ságvári viszony. Az pontosan tudja, hogy ságvárisnak lenni életérzés. Mert itt nem az „antifasiszta ellenálló földalatti kommunistáról” van szó (ezért felesleges erre kihegyezni a politikai indíttatású, származást belekeverő vagdalkozást: http://www.delmagyar.hu/szeged_hirek/barok_istvan_a_sagvariert_a_sagvarizmusrol/2418659/), hanem egy gimnáziumról. Egy alma materről.

Mert a Ságvári számunkra A gimnázium Magyarország legszebb (egyetemi) városában.

Emlékszem, még a rendszerváltás első éveiben is felmerült a névváltoztatás, merthogy 56-ban pár napig tán Hunyadi nevét viselte a gimi. Akkor volt valami találkozó is a tanáriban, de már akkor ott, azt is leszavaztuk. (Halász Micu volt az egyik fő ellenző).

Ez a Ságvári nem egy egyszerű név, hanem egy patina kamaszkorunkon, tudásszomjunkon. Egy brand. Egy gyűjtőfogalom. És nincs 32 álneve.

Éppen ezért igaza van Szabó Gábor rektor úrnak, aki azt mondja: Ságvári Endre helyett legyen Ságvári.

Úgy sincs a földön olyan ságváris, aki azt mondaná a hova jártál gimnáziumba kérdésre, hogy „a József Attila Tudományegyetem Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziumába”.

E helyett annyit mondunk: a Ságváriba.

Párdon: A Ságváriba.

Magyarul: maradjon Ságvári a Ságvári. Akár Endre nélkül.

Ülök és nézem a ma 70 esztendeje Dunába lőtt Richter Gedeon életéről szóló Nem tűntem el című filmet az m1-en, és azon merengek, hogy mit is hozott nekünk 2014, a kormány által Magyar Holokauszt Emlékévnek meghirdetett esztendő. Főhajtást? Mementók sorát? Tiszteletet? Kampánytémát? Civakodást? Kódolt vagy nyílt antiszemitizmust? Kódolt vagy nyílt fasisztázást? Egységet, vagy megosztottságot?

Szóval, van és maradt itt kérdés bőven.

Az emlékév szomorúan kezdődött. Februárban Radnóti Miklós csendesen, szinte értelmezhetetlen visszahúzódásban élő Fannija megunta a 70 év magányt és 102 éves korában itt hagyott bennünket. A szerelem, a hűség, a csalfaságot szép szavakért megbocsátók szimbóluma költözött el egy számunkra még ismeretlen világba. Ránk hagyva magányát.

És persze Radnóti mellett azonnal eszünkbe jut a Balfnál megölt Szerb Antal, vagy éppenséggel a munkatáborban elhalálozott Rejtő Jenő.

De az irodalomtörténeti merengéseket rögvest megszüntette a választási kampány. És a Szabadság téri emlékmű esete a tavaszi vesztes pozícióból bekasszírozni vélt őszi voksokkal. Kordonbontás a bukott választás után bizonyítandó a felkent Nyugatnak, hogy itt bizony kétharmadnyi náci él. (És akkor a Jobbikot még bele sem számították…). Hiába magyarázta a kormányzat, hogy itt a megszállások áldozatainak állítanak emléket, esélyük sem volt észérvekkel hatni a hangulatkorbácsolókra. Az áldozatok politikai eszközökké váltak, egy meghosszabbított kampány kellékeivé.

Amelynek végére július 20-ára virradóra tett pontot a kormány. Hogy miért éppen akkor? Nos, pont erről nem szólt igazán ez a parttalan, és felettébb meddő vita: 1944. július 20-án kíséreltek meg Klaus Schenk von Stauffenberg vezetésével merényletet Adolf Hitler ellen. Szimbólum ez a javából, mégsem olvashattunk erről jószerivel sehol. Márpedig a náci diktátor elleni merénylet évfordulójának dátumánál mi lehet erősebb lelki elégtétel az áldozatok hozzátartozóinak? Józan ésszel semmi, de majd biztosan kitalálnak valamit…

Nem kellene. Ha lecsendesedik a kampányzaj, talán el is felejtődik ez az értelmetlen cécó.

Meg azért színesítették mással is az emlékévet. Például a nyilvánosság, de gyanítom, hogy a zsidó közösség számára is eleddig ismeretlen fiatalemberrel, Schwezoff Dáviddal. A kétségtelenül érdekes és színes múlttal rendelkező transzvesztita katolikus kántorból betért zsidó ügyvezető igazgató alaposan felkavarta az állóvizet, s bizony nemhogy legyőzni nem tudták a nagy öregek, hanem alulmaradtak ebben a küzdelemben, mint az egykori Mazsihisz-, majd BZSH-elnök, Tordai Péter. Vajon ez a belső torzsalkodás mennyire volt méltó a magyarországi holokauszt 70. évfordulójához?

Ez semennyire, a Roma Polgári Tömörülés kezdeményezése már sokkal inkább. Áder János köztársasági elnök nyitotta meg és adta át az első Cigány Történeti – Kulturális, Oktatási és Holokauszt Központot, Csepelen. Augusztus másodikán, a roma holokauszt emléknapján.

De a média mai világában ez a szép esemény eltörpült azon hír mellett, hogy Lázár miniszter tanácsadója lett az egykori Mazsihisz-mindenes, Zoltai Gusztáv. Barokkos túlzás lenne azt állítani, hogy a politika ezen húzását felálló vastaps fogadta volna a jobboldalon (balról nem is beszélve), de az elvitathatatlan tény, hogy a kormány kontra zsidószervezetek addigi hangos vitája elcsendesedett és az emlékév hátralévő része már viszonylagos nyugalomban telt.

Igaztalanok lennénk, ha nem említenénk a Sorsok Háza körül kialakult mizériát, de – olybá tűnik – ez is lekerült a címlapokról.

Ilyen volt ez az emlékév. Valójában megmondhatatlan, hogy milyen. Rátelepedett egy választási kampányzuhatag, és egy durva hitközségi belvita.

Magára maradt mindenki, aki emlékezni akart. Talán miként József Attila 1936 novemberében, decemberében, amikor a Kész a leltár született.

Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
újságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

Tűnődjünk egy kicsit el ezen (is). S hagyjuk a megszállási emlékmű, meg Schwezoff kántor, vagy éppenséggel Zoltai tanácsadó körüli tulajdonképpen az egészet tekintve maximálisan lényegtelen dolgokat és vegyük elő a Radnóti–összest és olvassuk el a Levél a hitveshez című csodát. S jusson eszünkbe Gyarmati Fanni méltósága.

Vagy – ha tehetjük – szedjük időlegesen a sátorfánkat és induljunk Itáliába, a csodás Toszkánába, hónunk alatt az Utas és holdvilággal. A gyerek meg a hátsó ülésen lapozgassa csak a Magyar irodalom történetét Szerb Antaltól.

Mert 28 nap múlva lesz 70 éve, hogy szerzőjüket megölték.

Ezek a fontos dolgok. Ez a belső leltár.

Ritka pillanat, amikor egy nagy – legyünk bátrak –, nagyon nagy dolog születésénél bábáskodhat picit az ember. Bár az öndicséret büdös – és ez így is van –, mégsem tehetünk úgy, mintha nem lenne közünk egy november 13-hoz köthető ötlethez.

Meg ahhoz az örömhírhez, hogy tapasztalhattuk: vannak ötletek, ügyek, amelyeket a politika önzetlenül felkarol és támogat. Még a kultúrában is. Kicsit másképp. Alulról. Természetesen.

De miről is van szó? Amikor 2011-ben a magyar parlament november 13-át a Magyar Nyelv Napjának nyilvánította, a szavazást követő percekben megcsörrent a telefonom, és Hanczár János (logopédus, beszédtanár, beszédtechnika tanár, megannyi kommunikációs tréningünk elmaradhatatlan és üde figurája) ellentmondást nem tűrően mondta: ezzel azonnal kezdeni kellene valamit.

És kezdett.

Telefonált a magasságos minisztériumba, míg rám a magasságos önkormányzatokat bízta. Csavart ötlete – ovisok mondjanak egyszerre, rengeteg helyszínen, egy időben verset – talált egy-két értő fülre. Ennyi neki elég volt.

És 2012-ben megszületett az első rendezvény.

Tegnap meg a második. Ötszörösére emelve a versmondó gyerekek számát, kitágítva a határokat is.

Az eredmény pedig ebben a videóban látható.

Jó érzés, ha egy ilyen kicsi cég hozzájárulhat ahhoz, hogy gyereknek és felnőttnek – ínséges és bőséges időkben egyaránt – elmosolyodjon az arca. Az N3 Kommunikáció most – Hanczárral az élen – ezt tette.

S nem csak itthon, hanem Erdélyben is.

Két kis videó és egy nyelv, mely bennünket annyira összeköt.

Ezért ápoljuk, és ezért védjük. Mert ez mindig a miénk lesz.

Adventig még két hét van hátra. Nekünk egy kicsit tegnap elkezdődött.

Van egy gondolkodó és van egy legalja megközelítés Hernádi Zsolt vs horvát állam ügyében. A gondolkodó megpróbálja a nyilvánosság előtt eddig elrejtett, de nagyon is létező háttér-motivációkat, afféle oknyomozó újságíróként felderíteni és közkinccsé tenni. Mint tette azt  a CSVM  blogjában, amit először az uby.hu fedezett fel, majd kitette az index is blogketrecébe. Teszem gyorsan hozzá, helyesen.

Mert miről is ír CSVM? Arról, hogy létezik egy Slavko Linic nevű úriember, aki jelenleg pénzügyminiszter déli szomszédunknál, és korábban az INA Felügyelő Testületének elnöke volt. De újból nem lehetett az, mert az uniós tagság bizony azzal is jár, hogy az Unió szabályait – még ha nehezü(n)kre esik is – figyelembe kell venni. Márpedig az kimondja, hogy privátcégben kormánytisztviselő nem felügyelhet. Linicnek ez fáj. Nagyon fáj.

Balra Linic - szorítófogás

Nos, ezen a szálon indult el CSVM, hogy a horvát belpolitika tükrében nézze a nemzetközi elfogatóparancs hitelességét. Hogy hova lyukad, azt még nem tudni, hiszen az írás címe sorozatra utal. Az azonban bizonyos, hogy a magyar sajtóban eddig meg nem jelent módszert választott: a horvát sajtót túrta föl évekre visszamenően, ott kutatva híreket, cikkeket Hernádi fő ellenlábasáról, Slavko Linicről.

Talán egy kicsit új aspektust adva az egész történetnek. Mert azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy itt 10 millió euróról szól csak az ügy. A nemzetközi üzleti világban ez az összeg nem számottevő, bizonyítani meg úgysem nagyon lehet, hiszen – ahogy CSVM írja: „ez ugyanis csak a casus belli, aminek igazság- és valóságtartalmáról SOHA nem fogunk hitelt érdemlően megbizonyosodni. Egy tagadás, egy állítás – míg a halál el nem választ”.

De ez az Interpol-szál lehetőséget adott a magyar sajtó másik végletének, az „egy poénért az anyámat is...” elvet vallóknak is, hogy kimutassák foguk fehérjét. Anarki úgy gondolta, hogy jópofa, és szabályosan feljelentette az egyik legnagyobb nemzetbiztonsági kockázatot jelentő, magyar munkavállalók ezreinek kenyeret adó, kiemelten fontos tőzsdei cég elnök-vezérigazgatóját. Invitálva a nyomozókat a festői Tiszaújvárosba, ahol Orbán Viktor miniszterelnök ma délelőtt Hernádival Észak-Magyarország egyik legnagyobb ipari beruházásának, a TVK 130 ezer tonna kapacitású butadién-kinyerő üzemének ünnepélyes alapkőletételén vesz részt.

Hernádi Zsolt,

akit „magyar újságíró” jelentett fel az Interpolnál

Mit akar anarki? Napszemüveg jótékony fedése mögül élvezettel nézni az Interpol vs TEK összecsapást? Lehetetlen helyzetbe hozni az ország megválasztott miniszterelnökét? Vagy éppenséggel csak romkocsmák söráztatta asztalainál aratni a bódult agyak bódult babérjait? Arra már gondolni sem merek, hogy portáljának – amit korábban a Heti Válasz összehozott Bajnaival – akar egy kis extra MOL-hirdetést szerezni…

Barátom szerint „ennek olyan hazaárulás szaga van”.

Vitatkoznék vele: egyszerű suttyózás.

De abban azért bízhatunk, hogy CSVM sorozatának végére élesebb lesz a látásunk e témakörben, és talán anarki is megvilágosodik.

Bár erre most nagy tétben nem mernék fogadni.

Maradjunk annyiban, hogy bízunk a horvátországi igazságszolgáltatásában. Nem politikai megrendelés, hanem cáfolhatatlan bizonyítékok alapján. Valami azt súgja: ez nehezebb lesz, mint anarki fejére barackot nyomni. 

Aki hülye, haljon meg! – tartja a mondás. Ezt – és a Hajdú-Bétet – valószínűleg ismeri Bajnai Gordon is. Ha mást – úgyis, mint belpolitika, stratégia, taktika, politikai ütemezés, egymásra épülő elemekből álló kommunikációs kampány, választói akarat, „tiszteld ellenfeled, mert jól pofára eshetsz”-alapelv – a jelek szerint nem.

Bajnai Gordon tegnap – ahogy egy másik közkeletű kocsmai mondás tartja – házhoz ment lófüttyért. Ahhoz a Mesterházy Attilához, aki az elmúlt esztendőkben kétségtelenül kikupálódott. Mondhatnánk az egyetlen karizmatikus – saját szintjükön, persze – szocialista most a harcmezőn. Mert a mérhetetlen bukás után (2010) ő volt az, aki mégiscsak egyben tartotta ezt a posztkommunista konglomerátumot, aki kiebrudalta Gyurcsányt, aki elhitette párttársaival, hogy nem szégyen szocinak lenni.

Mondjuk, a baloldalisághoz túl sok köze nincs és soha nem is volt – hiszen a hírek szerint az első Orbán-kormány idején a Fideszbe kérte felvételét, akárcsak korábban Ujhelyi István (14. komment), de ezt tekintsük múló rosszullétnek a nemzetközi munkásmozgalom vérzivataros századaiból… Az azonban kétségtelen, hogy a torreádoros kacsaszájból egyfajta belpolitikusi forma lett. Messze még Horn elvtárstól, de azért a törekvést is díjazni illik. Lendvai Agitprop Ildikó, Kovács Kujon László és a többi nagy öreg már a politikai elfekvőben, az ingyenes békávé őrületével kampányoló selyemfiú, Horváth Chippendale Csaba pedig remélhetően már bezárva a sufniba. A videóból kiemelném Horváth ChippCsabi legszebb szófűzését: „Díjmentessé tesszük a díjmentes közösségi közlekedést!”. Kösz Csabi! Lassan Te is inkább a bejárónőiddel foglalkozz rózsadombi házikódban, mint sem a köz ügyeivel. Pestet meg végképp kíméld félmilliós öltönyeidtől. (Volt rá precedens, hogy második kerületi polgármesterként nyugdíjas klubba látogatott több százezer forintos ruhadarabokban…). Nehéz lehet szoci pártelnöknek lenni ennyi géniusz mellett, szó se róla.

Nos, tehát Mesterházy túlélte ezt a 3 évet, ami nem kis bravúr.

Ezt látva az egykori focikapus Bajnai, meg a tanácsadói úgy gondolták, hogy a kisfiút ki kell hagyni a csapatból, el kell venni tőle a kapitányi karszalagot, és a szatelit-SZDSZ (Párbeszéd Magyarországért) segítségével Gordonunk ripsz-ropsz miniszterelnök-jelöltté avanzsál, összeállítjuk a kezdő tizenegyet, a szocik meg Mesterházyval az élen pályamunkásként, szertárosként dolgozzanak csak a stadionban. Az ötlet Sorosék körében nagy tetszést aratott, csak éppen már a csapat elnevezése is meghaladta szellemi képességeiket. És még labdába sem rúgtak…

Pedig olyan irányító középpályásuk van, mint a médiában – érdemtelenül – agyonsztárolt Karácsony Gergely, aki 2011-ben a Rózsadombon 6, 45%-ot ért el. Ez igen! Az új politikai Maradona! Kár, hogy furcsa driblijei vannak a fiúnak, és még meg sem melegedett Gordon ölében, máris Fodor Gábor felé kacsintgat.

És most a cserekapusból lett csapatkapitány egy liberális hetilap vezércikkével akarja sarokba szorítani a KMP, MKP, MDP, és  MSZMP bolsevik-mensevik előtörténettel rendelkező MSZP-t. Vicc. Bajnai, mint Trockij. Nagyjából így.

Gordon tisztában van vele, hogy terepen ronggyá verik. Hogy bárhová lép, fülében ott cseng hazánk összes libájának gágogása. A Fidesz meg örömmel tesz megafont minden tollas csőréhez.

Gordon tisztában van vele – most már -, hogy politikai-stratégiai hibát követett el 2012-es zászlóbontásával. Se rúd, se vászon.

Gordon tisztában van vele, hogy életében még nem mérettetett meg demokratikus választáson. Se a cégvilágban, se a közéletben. Ezért rukkolt most elő egy látszatdemokratikus előválasztási ötlettel. Amit ügyes hackerek megnyerhetnek neki. Másképp esélye sincs.

Gordon tisztában van vele, hogy lassan rosszabb lesz, mint Gyurcsány. Ez azért tényleg a vég… Éppen ezért, ha még szeretne egyedül végigmenni Magyarország bármelyik utcáján, akkor sürgősen, sérülésre hivatkozva, cserét kell kérnie. És egyből mentő vigye kórházba a pálya széléről, hogy a saját szurkolótábora pfujolását se hallja.

Öngólt ugyanis egy kétballábas hátvéd is tud rúgni. És lehet, hogy kevesebbet, mint a felfújt csapatkapitány.

Adieu, Gordon!

Úgy jártál, mint a Nagy Francia Lelkesedők: a forradalom felfalta gyermekeit. Azzal a különbséggel, hogy Te nem lelkesedő, hanem leselkedő voltál. S most az orrodra csukták az ajtót.

Mesterházy célegyenesbe ért. Már csak Botka van hátra, aki együtt nézi a Szegedi Szabadtéri előadását Bajnaival – magánemberként. Ha Mesterházy Botkát is taccsvonalon kívülre teszi, akkor az ellenzék első számú vezetőjévé vált. S 2018-ban akár még nyerhet is. Feltéve, ha nem akar Michael Jackson lenni és a Big in Japan helyett nem bikicsunájt énekel…

Ja! És ha a Horváth Chipp Csabákat otthon hagyja…

Valamikor Kolozsvárott virult és működött a ma Babes-Bolyai néven ismert egyetem. Aztán eljött (mit jött, viharzott) Trianon és békediktátuma, és a professzoroknak, docenseknek, és persze családjaiknak költözniük kellett. Volt, aki Budapestre, volt, aki Szegedre. Dr. Szőkefalvi-Nagy Gyula utóbbit választotta.

A dédnagyapám. Béla fia akkor még csak ismerkedett a matematika-tudománnyal.

A nagyapám ma lenne száz éves.

A közelmúltban konferenciával tisztelegtek emléke előtt Szegeden.

Kerestem, kutattam, hogy mindezeken a tudományos dicsőítéseken túl mi az, ami igazából jellemét, egyéniségét elénk tárhatná. A köz iránt tanúsított mérhetetlen alázatát. Azt, hogy soha nem kérkedett azzal, hogy 1956-ban az egyetemi forradalmi bizottság elnökének választotta egyhangúan fűtő és professzor. És még sorolhatnám hosszasan, de az érvet, az indokot és a logikát úgyis ő maga fogalmazza meg a legpontosabban.

De hol?

Az egyetlen hivatalos interjút találtam meg, amit 20 esztendeje, nyolcvanadik születésnapján készítettem a Magyar Televízió Híradójának.

„– Professzor úr neve nemcsak mint világhírű matematikusé, hanem mint jeles közéleti személyiségé is él a szegediek tudatában. Nem véletlen, hogy Szeged város első szabadon választott önkormányzata díszpolgári címet adományozott Önnek. Egy világszerte elismert tudósemberben mi indukálja a közéleti megjelenést?

- Voltaképpen magam sem tudnám megmondani, hogy honnan ered az érdeklődésem a köz iránt, de legyen az ember tudományos minőségben, vagy feladattal, vagy legyen úgymond egyszerű polgár – tehát nem feltétlen tudományos érdeklődéssel, vagy tehetséggel megbízott –, a köz iránt érdeklődést kell tanúsítani. Hiszen bármilyen foglalkozása is legyen valakinek: egy közösségben él, mint állampolgár, mint lakos, nyilvánvaló saját érdeke is, hogy a körülötte lévő világot ne csak szemlélje, hanem próbálja esetleg úgy alakítani, ahogy ő azt a legjobban gondolja. Esetleg saját példájával, esetleg saját kritikájával, esetleg, néha, talán, erősebb fölszólalásokkal is. Én elég hosszú ideig, mint életkorom is mutatja, közösségi embernek éreztem magamat: kezdve az iskolában a cserkészcsapattal, az egyetemen az amerikánával, tudományos vonatkozásban az intézettel, amelyikben valamikor tanultam, illetőleg dolgoztam, vagy a természetvédőkkel, hiszen örök életemben szerettem a természetet, a természetjárást, a kutatást – no, nem mikroszkóppal, hanem bóklászva erdőn-mezőn növények közt, állatokkal – így benne van a természet iránti érdeklődés az életemben. Hogy azután néha szerepet is vállaltam, az azzal járt, hogy társadalmi állásom tudományos szempontból, bizonyos, szívesen vállalt kötelességemmé tette azt, hogy például a Megyei Természetvédő Bizottság elnökeként tevékenykedjem, vagy itt-ott a közéletben felszólaljak, mint legutóbb a Vadaspark kapcsán. De nem csak ilyen dolgokban, hanem legelsősorban persze, a közéletnek a tudománnyal kapcsolatos vonatkozásaiban – az Akadémián szerepet vállalok, huzamosabb ideig elnökségi tag is voltam – úgy éreztem, hogy amihez – a véleményem szerint –, valamit hozzá tudok szólni, és úgy gondolom, hogy jó irányba, akkor azt kényelmi vagy mások iránti túlságos tapintat miatt nem rejtem véka alá. Az, hogy ez nem mindig talál nyitott fülekre, talán természetes, de örömmel mondhatom, hogy elértem ilyen szempontból is néha kicsi sikereket, de sok kicsi sokra megy, így a kérdésre válaszolva a közéletben, mind tudományos, mind egyéb vonatkozásban úgy érzem, hogy a magam erejéhez mérten legalábbis, próbáltam teljesíteni.

– Ez alatt a nyolcvan év alatt, amit egészségben megélt, sokat változott a politika. Rendszerek váltották egymást, viszálykodások és viaskodások jellemezték a politikai közéletet. Nyolcvan esztendőnek már tapasztalata, bölcselete van. Ön hogyan látja, mi lenne a legfontosabb ma Magyarország számára?

– Nyugalom és egymás tisztelete, akkor is, hogyha más véleményem van. De semmiképpen sem a széthúzás a széthúzásért. Azért, hogy különbözzön az én véleményem a másikétól, azért egyszerűen egy mínusz előjellel megfordítom az állítást. Amennyiben ilyet tapasztalok, vagy ami erre emlékeztetne, hogy vita azért csak, hogy vita legyen, hogy ne mondjam a veszekedés, csak azért, hogy ne értsünk egyet, ez nem egy célravezető, építő alapállás. Természetesen amennyiben eltérnek a vélemények, és azokat indokolni lehet és indokolni kell, akkor azt megtenni viszont erkölcsi kötelesség, de sohasem csak a vitáért vitatkozni, hogy az ellenvéleményem kialakítsam, arra törekedni akkor is, hogyha egyáltalán nem nyilvánvaló előttem, hogy valóban kell-e szót emelnem. Tehát vitatkozni a vita kedvéért, veszekedni a veszekedés kedvéért, az nem tesz jót a köznek. Magam részéről, már természetes gondolkodásomból fakadóan is, nem emlékszem olyan vitákra, amelyekbe én belekeveredtem volna, és ne lettem volna meggyőződve arról, hogy amit képviselek, annak tényleg hangot kell adni, és nem csak azért, mert előttem valaki mást mondott."

Örömmel töltene el, ha e blog utolsó bekezdését a közéletünket és közgondolkodásunkat formáló, alakító, átszövő emberek gyakran és alaposan elolvasnák. Ártani nem árt. Sőt.

Isten éltesse, Nagyapa!

Halmos Bélát – a magyarországi táncházmozgalom egyik ősatyját - még akkor ismertem meg, amikor „csak” a Népművészet Ifjú Mestere volt.

Sok-sok év alatt – lassú víz partot mos, mint oly’ sok minden másban… – kiérdemelte a Népművészet Mestere címet is tavaly, holott az addigi szokásjog ismeretében formailag nem is járt volna neki.

Azóta csak Adatközlő Úrnak szólítottam.

Az Adatközlő Úr végzett építészmérnök, népzenekutató tudós, de leginkább EMBER, mindenki Béla bácsija, a táncházas prímás primissima volt.

(Kattintson a képre a videóért!)

Most már sajnos múlt időben. Makovecz Imre halála kapcsán televíziós portréműsorban idézte édesanyját: a halál az nem pont, hanem kettős pont.

Egy új élet kezdete.

Valami hasonlóban kezdek hinni mostanság magam is.

Istenben boldogult Halmos Béla már az égi húrokon húzza - ki tudja hány századszor (de inkább ezredszer) -, a

Lefelé folyik a Tisza,

nem folyik az többet vissza.

Rajtam van a babám csókja,

ha sajnálja, vegye vissza! -

kezdetű széki négyest (magyart). Ennek a táncnak a lényege és éltető eleme az összekapaszkodás. Két nő és két férfi sebességét, tartását, egyensúlyát a körforgás alatt a másik három biztosítja.

Ilyen összekapaszkodásnak lehettünk tanúi június elején a valaha volt legnagyobb dunai árvíznél és a minap Barcelonában, ahol szocialista polgármester, egyben országgyűlési képviselő együtt prezentált a fideszes miniszterelnökkel és ügyvezető alelnökkel – a közös magyar sikerért.

Sikerrel.

Nyolc esztendő múlva – ki tudja ki hol lesz a politikai életben akkor, meg egyáltalán ki tudja, hol leszünk egyáltalán akkor – Budapest és Balatonfüred rendezi a vizes világtalálkozót. 2500 sportolót és 3 és fél milliárd tévénézőt látunk vendégül.  A tervek – és most már a kötelezettségek – szerint csodálatos új uszodakomplexum épül (a látványterveket letölthetik a http://mnsk.hu/sajtofotok/ oldalról.), amely mintegy 20 ezer néző befogadására lesz alkalmas.

Nagy udvarlás ez a Dunának, a Balatonnak.

De a bókokból sosem elég. Áder János tavaly Rióban kezdeményezte, hogy Magyarország legyen az ENSZ vízügyi konferenciájának házigazdája. És úgy is lett, hiszen október 8. és 10. között Budapest ad otthont ennek is. Még egy gesztus a víznek.

Lovas nemzetből lassan vizes nemzetté válunk. Mert vízből jól állunk. Tudják ezt mások is, sokan sokféleképpen próbálnak hozzájutni a vizünkhöz. De – hála Istennek – eddig ezt nem engedtük. Vendégként szívesen látunk minden érintettet – sportolót, tudóst, környezetpolitikust –, de a vizünket nem adjuk. Mert ha adnánk, akkor brutálisan visszavágna. Mint idén júniusban.

És ez jó, ez megnyugtató.

Mert Halmos Bélán kívül is sokan tudjuk: nem folyik az többet vissza.

És a csókok is maradhatnak az udvarlás végén.

Az összekapaszkodás nemkülönben.

Mert a pont helyetti kettőspont a végpont.

Rövid idézet a mai Magyar Nemzetből: „Nem megfelelő nevet választottak pártjuknak Bajnai Gordonék, a Fővárosi Törvényszék ezért nem vette nyilvántartásba az Együtt 2014 Választói Szövetség Pártot, illetve ezért is hívta fel őket hiánypótlásra.” (A teljes cikk itt).

Azért lássuk be, ez szép.  Itt van ez a Hajdú-Bét botrányába egyre jobban belegabalyodó baloldali reménysugár, aki mozgalma, majd pártja nevével sem bír megküzdeni, de közben szakértelemről, válságmenedzselésről, meg „Együtt megoldjuk” blődségekről papol. Megjelenik egy cikk pénteken reggel és délutánra már jön az újabb hír: Nevet vált Bajnai Gordon.

Most őszintén: komolyan lehet venni egy ilyen figurát? Első nevük a szakadár elempésekkel olyan értelmezhetetlenül hosszú lett, hogy bármelyik „sztán-országban” (kazah, kirgiz, tadzsik) biztos dobogóra került volna. Akkor valaki szólhatott a fiúknak a WC-ajtóból: „Hé, Te, Gordon! Ezt ember nem jegyzi meg, választó meg végképp!”.

Gordon összehívta Karácsonyostól, Jávorostól okos kis csapatát, és sürgősen körbeudvarolták a szerkesztőségeket: „Légyszi, légyszi, légyszi! Igaz, hogy ez a nevünk, de ne így használjátok, légyszilégyszilégyszi, mert senki nem fogja megérteni.”

Na, ez a tehetetlen, amerikai liberálisok által pénzelt Quisling-figura a balliberálisok utolsó reménysugara. Mint ahogy 4 éve éppen Gyurcsány volt. (Amikor bukott, szépen ki is farolt mögüle a sok jellemes…).

Ez a figura, akinek felelőssége az ország tönkretételében Gyurcsányéval vetekszik, aki attól volt ballibék szemében „zseniális kormányfő”, hogy SEMMIT nem csinált (ez által, persze, még több kárt okozott…).

Az új név tehát: Együtt – a Korszakváltók Pártja.

Hülyébbet keresni sem lehet. Érzi ezt Gordon is, mert jelezte: az elnevezés ideiglenes.

Igaza van, végül is alig tíz hónap múlva választások lesznek, idejük, mint a tenger.

Bár a nagy korszakváltás első lépéseként addig is keressenek már egy olyan jogászt a holdudvarban, aki képes bejegyeztetni egy pártnevet…