Az ember már csak olyan, ha érdeklődik a köz ügyei iránt, hogy igyekszik mindent elolvasni. Népszavától a Magyar Hírlapig, Magyar Narancstól a Barikádig, mindent, ami a print közéleti-politikai sajtóban megjelenik. (Már ameddig meg tudja fizetni…).
Így került kezembe a 168 óra heti száma, amelyben Sztankay Ádám druszáját, a Kossuth-díjas karmestert, Fischer Ádámot interjúvolja. És egy picit terelgeti kérdéseivel, imígyen:
„Sokan vannak, akiket ez az egész talán már egyáltalán nem is érdekel. Az elmúlt két évben ötszázezren mentek el az országból: ön is külhonban él. Ami viszont a jövő nemzedékeit illeti, közülük sokakat röghöz köthetnek majd egy darabig. Hacsak le nem lépnek már mindjárt az érettségi után, hiszen Európában több tandíjmentes egyetem is várja az unió ifjú polgárait. Nem lehet, hogy előbb-utóbb egyszerűen elfogyunk? Vagy csak egy fura klubocska maradunk?”.
Több a kijelentés, mint a kérdés, de ezt tekintsük – ha nem is túl fair – „újságírói technikának”. Ám a kinyilatkoztatás sugallatával több probléma is van. Az MSZP Újpesti-Káposztásmegyeri Szervezetének honlapjára idén január 29-én került fel egy cikk, amelyben a magyar emigrációs hullámok kapcsán 1956-ot követően mintegy 200 ezerre tették a kivándorlók (korábbi szóhasználatuk szerint: disszidálók) számát, amelynek mintegy negyede a beígért amnesztiát becumizva vissza is tért. Magyarul egy szoci honlap adatai alapján 1956 után 350 ezerrel kevesebben mentek ki, mint az elmúlt két évben, Sztankay Ádám szíves közlésének köszönhetően?
Hihető ez? Aligha. Kiváltképpen úgy, hogy a mostani migráció NEM a második Orbán-kormány idején kezdődött – bár kétségtelenül az alatt is folytatódik -, hanem az elhíresült gyurcsányi mondat („El lehet menni!”) szellemében a Gyurcsány-Bajnai kormányok alatt és az európai uniós tagállammá válással leegyszerűsödött munkavállalási lehetőségeknek köszönhetően. Azok a külhonban (főleg Angliában) dolgozó fiatalok, akikkel előszeretettel példálózik a magyar balliberális sajtó, már saját bevallásuk szerint is 4-5 éve kint élnek és teremtenek maguknak kétségkívül jó egzisztenciát.
Én csak azt nem értem, hogy a kormány miért nem válaszol számadatokkal a nyilvánvaló csúsztatásokra? Ezer és egy dolog van, amelyben bemondások, blöffölések alapján támadják itthon és külföldön a kabinetet, amelyre valóban nehéz válaszolni a „nem igaz – de, igaz – de, nem igaz” kommunikációs Bermuda-háromszögben. De ahol tényeket, adatokat lehetne szembesíteni a hazugsággal, csúsztatással, hangulatkeltéssel, ott mire e csönd?
Vagy ők is walesi bárdokká válnának, kissé átköltve és az „ötszázezerrel” dalolva mennének a lángsírba? Minek, ha van poroltó?