Ülök és nézem a ma 70 esztendeje Dunába lőtt Richter Gedeon életéről szóló Nem tűntem el című filmet az m1-en, és azon merengek, hogy mit is hozott nekünk 2014, a kormány által Magyar Holokauszt Emlékévnek meghirdetett esztendő. Főhajtást? Mementók sorát? Tiszteletet? Kampánytémát? Civakodást? Kódolt vagy nyílt antiszemitizmust? Kódolt vagy nyílt fasisztázást? Egységet, vagy megosztottságot?
Szóval, van és maradt itt kérdés bőven.
Az emlékév szomorúan kezdődött. Februárban Radnóti Miklós csendesen, szinte értelmezhetetlen visszahúzódásban élő Fannija megunta a 70 év magányt és 102 éves korában itt hagyott bennünket. A szerelem, a hűség, a csalfaságot szép szavakért megbocsátók szimbóluma költözött el egy számunkra még ismeretlen világba. Ránk hagyva magányát.
És persze Radnóti mellett azonnal eszünkbe jut a Balfnál megölt Szerb Antal, vagy éppenséggel a munkatáborban elhalálozott Rejtő Jenő.
De az irodalomtörténeti merengéseket rögvest megszüntette a választási kampány. És a Szabadság téri emlékmű esete a tavaszi vesztes pozícióból bekasszírozni vélt őszi voksokkal. Kordonbontás a bukott választás után bizonyítandó a felkent Nyugatnak, hogy itt bizony kétharmadnyi náci él. (És akkor a Jobbikot még bele sem számították…). Hiába magyarázta a kormányzat, hogy itt a megszállások áldozatainak állítanak emléket, esélyük sem volt észérvekkel hatni a hangulatkorbácsolókra. Az áldozatok politikai eszközökké váltak, egy meghosszabbított kampány kellékeivé.
Amelynek végére július 20-ára virradóra tett pontot a kormány. Hogy miért éppen akkor? Nos, pont erről nem szólt igazán ez a parttalan, és felettébb meddő vita: 1944. július 20-án kíséreltek meg Klaus Schenk von Stauffenberg vezetésével merényletet Adolf Hitler ellen. Szimbólum ez a javából, mégsem olvashattunk erről jószerivel sehol. Márpedig a náci diktátor elleni merénylet évfordulójának dátumánál mi lehet erősebb lelki elégtétel az áldozatok hozzátartozóinak? Józan ésszel semmi, de majd biztosan kitalálnak valamit…
Nem kellene. Ha lecsendesedik a kampányzaj, talán el is felejtődik ez az értelmetlen cécó.
Meg azért színesítették mással is az emlékévet. Például a nyilvánosság, de gyanítom, hogy a zsidó közösség számára is eleddig ismeretlen fiatalemberrel, Schwezoff Dáviddal. A kétségtelenül érdekes és színes múlttal rendelkező transzvesztita katolikus kántorból betért zsidó ügyvezető igazgató alaposan felkavarta az állóvizet, s bizony nemhogy legyőzni nem tudták a nagy öregek, hanem alulmaradtak ebben a küzdelemben, mint az egykori Mazsihisz-, majd BZSH-elnök, Tordai Péter. Vajon ez a belső torzsalkodás mennyire volt méltó a magyarországi holokauszt 70. évfordulójához?
Ez semennyire, a Roma Polgári Tömörülés kezdeményezése már sokkal inkább. Áder János köztársasági elnök nyitotta meg és adta át az első Cigány Történeti – Kulturális, Oktatási és Holokauszt Központot, Csepelen. Augusztus másodikán, a roma holokauszt emléknapján.
De a média mai világában ez a szép esemény eltörpült azon hír mellett, hogy Lázár miniszter tanácsadója lett az egykori Mazsihisz-mindenes, Zoltai Gusztáv. Barokkos túlzás lenne azt állítani, hogy a politika ezen húzását felálló vastaps fogadta volna a jobboldalon (balról nem is beszélve), de az elvitathatatlan tény, hogy a kormány kontra zsidószervezetek addigi hangos vitája elcsendesedett és az emlékév hátralévő része már viszonylagos nyugalomban telt.
Igaztalanok lennénk, ha nem említenénk a Sorsok Háza körül kialakult mizériát, de – olybá tűnik – ez is lekerült a címlapokról.
Ilyen volt ez az emlékév. Valójában megmondhatatlan, hogy milyen. Rátelepedett egy választási kampányzuhatag, és egy durva hitközségi belvita.
Magára maradt mindenki, aki emlékezni akart. Talán miként József Attila 1936 novemberében, decemberében, amikor a Kész a leltár született.
Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
újságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.
Tűnődjünk egy kicsit el ezen (is). S hagyjuk a megszállási emlékmű, meg Schwezoff kántor, vagy éppenséggel Zoltai tanácsadó körüli tulajdonképpen az egészet tekintve maximálisan lényegtelen dolgokat és vegyük elő a Radnóti–összest és olvassuk el a Levél a hitveshez című csodát. S jusson eszünkbe Gyarmati Fanni méltósága.
Vagy – ha tehetjük – szedjük időlegesen a sátorfánkat és induljunk Itáliába, a csodás Toszkánába, hónunk alatt az Utas és holdvilággal. A gyerek meg a hátsó ülésen lapozgassa csak a Magyar irodalom történetét Szerb Antaltól.
Mert 28 nap múlva lesz 70 éve, hogy szerzőjüket megölték.
Ezek a fontos dolgok. Ez a belső leltár.
