Esztendeje, 2012. május 2-án tartotta megválasztási beszédét (videón itt, elolvasható itt) dr. Áder János, Magyarország rendszerváltoztatás utáni ötödik elnöke. Aki legfiatalabbként, a rendszerváltó generáció szimbolikus képviselőjeként költözhetett a Sándor palotába, első elnöki ciklusát megkezdendő.
Eltelt egy év. És az Elnök nem hibázott. Tartotta magát elnöki ars poeticájához, a beszéd elhangzásakor vizionált, számomra akkor kikristályosodó államfői kép megtestesítéséhez.
A magyar érdekek mindenek előtti és fölötti képviselete a nemzetközi színtéren. Épp az évfordulós tévéinterjúban jelentette ki vasárnap, hogy az Európai Unió hazánkkal szemben bizonyos kérdésekben kettős mércét alkalmaz. Erős, de hiteles szavak egy olyan elnöktől, aki három évig európai parlamenti képviselő volt. És – sajnos – nagyon is pontosan mutatják a valóságot. Áder nem mérlegelt, mert nem kellett mérlegelnie, amikor ezeket a szavakat mondta. Nem kellett, mert az a politikai közösség, amelyhez az elmúlt negyedszázadban tartozott, ezt várja tőle. A régi Fidesz nem is értené, ha „a Janó” nyilvánvaló dologról nem nyilvánvalóként beszélne. Ebbe a politikai iskolába – amelyet tulajdonképpen az első perctől kezdve terepen jártak ki az egykori nebulók – ez nem férne bele.
A magyarországi rendszerváltozást közjogi méltóságok tekintetében 2012. május 2-ától tekinthetjük első körben lezártnak. Áder köztársasági elnök, Kövér házelnök, Orbán miniszterelnök. Ez az a pont, amikor már négyszer meg kell gondolni és fontolni a visszafelé mutogatást – imádom, amikor a másodvonalas paprikajancsik „elmúltnyócéveznek” rendületlenül, nem véve tudomást arról, hogy ide s tova 3 éve ők kormányoznak… –, és fel kell építeni a művet, amelyet 25 éve a Bibó Kollégiumban és a környékbeli kellemes sörözőkben megálmodtak.
Azzal a plusszal, hogy „a Janóból” János, „a Laciból” László, míg „a Viktorból” Miniszterelnök Úr lett.
Áder János köztársasági elnök első esztendeje – a természetes hely- és arculatkeresés mellett – éppen arra tanúbizonyság: a barátság, a politikai harcostársság nem írja, nem írhatja felül a demokráciába és a jogállamba vetett hitet. Nincs az a baráti kérés, amely ebben megingathatná az Elnököt.
Nincs, mert nem is volt. Ugyanis a rendszerváltás ereje és esélye éppen abban rejlik, hogy nem csak az Elnök, hanem a Házelnök és a Miniszterelnök is így gondolkozik. Janóként, Laciként és Viktorként éppen úgy, mint Jánosként, Lászlóként és Viktorként. Példaként talán elég a választási eljárási törvény előzetes normakontrollra küldését az Alkotmánybírósághoz említeni.
Hol itt a bábfigura? Sehol.
Ezért nem találnak fogást Áder elnökön a politikai ellenfelek és sajtócsatlósaik, de politikai hívei és sajtócsatlósaik sem.
Pedig mennyire aggódtak esztendeje, hogy Áder is a Fidesz-alomból jön, Orbán meghosszabbított keze, elveszíti önállóságát és 53 évesen teljesen elvész majd a politikai temetőnek, süllyesztőnek tekinthető Sándor palotában. Ezt sulykolták rendületlenül 2012 áprilisától júniusig.
Nem jött be. Már a megválasztási, parlamenti beszéden sem találtak fogást, bár akkor még a „puding próbája az evés” verzióhoz nyúltak.
Azóta már ahhoz sem.
Áder megtalálta új szerepkörében magát a kapálástól a vízügyi ENSZ-konferenciát hazánkba hozó első diplomatáig, a Londonban önfeledten szurkoló magyar polgártól az afganisztáni bázisra látogató főparancsnok-apáig, vagy a Weisz Fannival koccintó államelnökig. És mindegyikben természetesen, őszintén mozgott. Saját közege, élete.
És hogy mindeközben keveset mosolygott?
Na, bumm! Egy elnöknek nem vigyorognia kell, hanem biztonságot, támaszt és reményt nyújtani, mutatni országa polgárainak. És ezt maradéktalanul megteszi.
S ha a jövőben is így lesz, akkor indokolt az első bekezdésben szereplő első elnöki ciklus hangsúlyozása. Jövőre már sulykolása…
